Fekete István : Kele

Fekete István :  Kele   1970   - 277 oldal

értékelés, szerintem:   ★★★★★

Érdekes volt újraolvasni gyerekkorom egyik kedvencét. Mennyire mást mond egy könyv 30 évvel később! :-)

Megsebesül egy gólya, nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár – ezt mondja el vonzóan és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője. Nemcsak a vadon élő és ősidők óta emberhez szelídült állatok találkozásáról van szó azonban. Nemcsak a házőrző kutya, a csacsi és a ló meg a tehén tárgyalja meg életének apró-cseprő gondját és baját Kelével, a sérült szárnyú és következésképpen túlzottan érzékeny, szilajul gyanakvó gólyával. Itt az ember is a természet egészének szerves részeként él falusi környezetében. 

"Babona, persze hogy babona, ámbár lássa-e, mikor nekem foghajmával gyógyította öreganyám a lábam, az öreg doktor majdhogy tűzre nem tett bennünket, most meg kisütötték, hogy a foghajma mégiscsak orvosság. Úgy van az, tuggya, hogy amíg a szegényember tudja, addig babona, amikor meg a doktorok, akkor okosság. "

"az elmúlás lebegett felette reszkető, nagy, szürke szárnyával, és ilyenkor már szégyen, szokás, törvény - nincs semmi, csak parancs: küzdeni, verekedni, körömmel, foggal, csőrrel az utolsó pillanatig."

"... de ki kívánhatja a sok ostobától, hogy megértse a kevés okost?"

"Aki nem örül az utódoknak, annak pusztulnia kell. A szárnyaknak össze kell érni, Vahur, az én szárnyamnak, a fiaiménak, az akik utánuk jönnek. A vándorlást, a fészkeket ez köti össze, a Kis Fényt a Nagy Fénnyel, az utakat, melyeket berepülünk. Ezért nem félünk mi az elmúlástól, ami nincs is, hiszen a nemzedékek tovább repülnek, és bennük mi is."